Alacsony ár, a nagyok felé még éppenhogy csak igyekvő márkától, visszafogott technikai jellemzők - ezek alapján sok minden rosszat el tudtunk képzelni magunk elé a kínai Huawei hétcollos, androidos táblagépéről, mikor átvettük tesztpéldányunkat. Aztán csalódtunk. Nagyot. Pozitívat. Bár a gyártó éppen mostanában jelentett be egy iPad 2 kategóriájú eszközt a harmadik negyedévre, annak, aki nem akar százezreket költeni ilyen eszközre, az általunk felboncolt Ideos S7 teljesen megfelelő választás lehet.
Első látásra abban különbözik a nagyágyúktól tesztdarabunk, hogy képaránya nem a táblakonkurenciánál megszokott: 800 x 480-as felbontású kijelzője a lapostévék 16:9-es képernyőformátumát hozza. Ebből következik egy pár dolog: például, hogy bár természetesen tud forogni a képtartalom, ha forgatjuk a masinát, a gombok elhelyezkedése a fektetett üzemmódot sugallja. A bekapcsológomb ugyanott van,mint az Apple eszközökön, azaz jobbra fent - csakhogy ez a fekvő és nem az álló állapotra értendő. Ugyanúgy, a három androidos vezérlőgomb - Home, Vissza és Beállítások - is fekvő irányba vésettek fel a műanyagra.
Ott tartottunk, hogy a műszaki specifikáció visszafogott; valóban, az 1 GHz alatti órajelű processzor, a 8 giga háttértár, a már említett, visszafogott képernyőfelbontás, a három megapixeles kamera, a 2.2-es Android-verzió nem hozza lázba a geekeket. De emberek, ez a cucc újonnan, minden kötelezettség nélkül elhozható hatvanezer forint alatt! T-Mobile-os csomaggal pedig még jobb dealt lehet kötni a dologra, természetesen.
Hogy nem egy rakás szerencsétlenségről van szó, az azért a technikai adatok másik feléből már gyanús lehetett: USB, microSD csatlakozás, wifi, GPS, SIM-kártyahely, Bluetooth, második kamera egyaránt van rajta, továbbá HDMI-kimenet, cserélhető aksi és egy csodás, USB-elosztóval egybeépített tápegység:
Összerakás, bekapcsolás után egy újabb, erősen szembeötlő jellegzetesség: a Huawei gyakorlatilag saját grafikus kezelőfelületet tervezett a készüléknek, ami nemhogy nem sikerült rosszul, de határozottan azt lehet mondani, hogy látványra gyönyörűszép, használhatóságát tekintve pedig nagyon jó, addiktív megoldás: van rajta több olyan elem, ami néhány nap használat után már hiányozni fog, ha visszatér az ember egy másik készülékre.
Kezdjük azzal, amit az Apple épp most nyúl le az Androidból: a fejléccel. A lehúzható fejléc okozhatott néhány álmatlan éjszakát Steve Jobsnak - basszus, miért nem én találtam ki! -, mire rászánta magát, hogy követőitől nyúljon; és most itt az újabb, még jobb verzió, és kezdődhet az egész elölről. Az Ideos fejléce ugyanis egyáltalán nem lehúzható: jobb annál. A jobb felső sarok megérintésével ugyanis azonnal elénk tárul a teljes státuszképernyő, nem kell ráncigálni, nem ugrál vissza minduntalan, ha bénák vagyunk - néha a régi módszerek jobbak, mint az új cifraságok. Emellett a fejlécben lévő ikonok külön-külön is tapizhatók, így lazán ki-bekapcsolgathatjuk velük a wifit meg a telefonfunkciókat.
A Home képernyő gyárilag mutat nekünk egy óriási órát, időjárást, az olvasatlan üzenetek összegzését és a nem fogadott hívóinkat, épp úgy, mint egy rendes telefon. Innen működik az oldalra gördítés, mint minden Android és iOS eszköznél; de hogy ne vesszünk el a hatvan képernyőnyi alkalmazásunk közt bolyongva, alul egy oldschool menüsor tartja a lépést, mutatja, hol járunk, és természetesen nagyokat ugorhatunk vele a képernyők között - Home, Web, Entertainment, Communications és Favorites csoportok szerint.
Az egyes alképernyőkön remek widgetek várnak (persze, sajátokat is el lehet helyezni), melyek helyenként már-már az Apple-t idézően kedvesek és elasztikusak. A webes bookmark-widget mozdulatlan, de jól néz ki, a képgaléria lapozós-effektes slid showkeretében mutatja fel tárolt képeinket a háttér fölött, a Calendarba be se kell lépni, a widgetből el lehet kezelni egy csomó mindent, de van természetesen zene- és videólejátszó is.
A legjobbszélső, el nem nevezett, csak pszichedelikus ábrával jelölt menüpontra jön elő az ömlesztett alkalmazáslista - innen a fontosabbakat azért rendezzük be magunknak valamelyik főképernyőre.
No és hogy működik mindez? Szubjektíve: remekül. A lassabb processzort, a kisebb memóriát meg sem érezni, a gépezet mindent azonnal és rezzenéstelenül teljesít, ami azért az androidos ligában, finoman szólva, nem mindennapos. Böngészés közben még a bonyolultabb képernyőkkel is lazán elbánik, gördül fel-alá pillanatok alatt, és közben, érdekes, nem kockáz, nem késik, mint például az iPad 2. A képernyőbillentyűzete a spéci képarány miatt egy picit laposabb, és még inkább előjön a kémlelőnyílás-érzés: szövegszerkesztés közben nem sokat látunk, még egy rövid bekezdésnyit sem a beírt szövegből. A böngésző billentyűzete pedig két apró hibával jön: egyrészt, az Enter gomb nem hozza be az oldalt, csak az URL-sor végén lévő nyilacska (ehhez egy kis idő kellett, míg rájöttünk, de most már mindenki tudja), a másik pedig az, hogy itt nem a ".com" karaktersorozatot rövidítik egy gombbal, hanem cselesen a "www"-t, amit ugye már jó ideje nem is használunk...
Néhány szó a fizikai kialakításról: egyáltalán nem az udvariasság, hanem az igazmondás kötelezettsége mondatja velünk, hogy az Ideos kézbefogva, forgatva, nyúzva, csapkodva, esetleg leejtve sem nyújtja a megbízhatatlan, olcsó gagyi érzetét (pedig 60 ezer forintba kerül mindössze, mondjuk el még egyszer!). Súlya nem vészes, az iPadnél határozottan könnyebb, de az mondjuk jóval nagyobb is. A SIM-kártya beszerelésének módja szintén a régi iskolát követi, hátlap le, aksi ki, majd vissza - de ezt a módszert legalább mindenki ismeri, és nem fogja kifeszegetni a SIM-kártya fiókját, mint az egyszeri újdonsült iPhone-tulajdonos (igen, én voltam az, annó).
Szóval tehát, verdikt: ha egy kisebb, böngészős-zenehallgatós-videónézős tabletet akarunk a nappali asztalára, akkor pontosan ennyi pénzt kell költeni mostantól, amennyibe az Ideos kerül. Vagy kétszer ennyit, és akkor a hálószobába is fog jutni egy második darab belőle.